Karcag és Püspökladány közt van egy érdekes nevű vasúti megállóhely: Apavára. Unatkozó utasok találgatják, kérdezgetik egymástól: vajon honnan vette a nevét? Így hívták ezt a helyet már akkor is, amikor a gőzmozdonyt, vasutat még fel se találták. Karcagi öregek elődeiktől örökölt régi mondát mesélgetnek róla. Most leírom ezt úgy, ahogyan tőlük hallottam.

A karcagi határ délkeleti részén, messze a vasúti megállótól, domborodik egy szép alakú halom, ezt nevezik Apavárának. Régen, de még a múlt évszázad derekán is, hatalmas kiterjedésű mocsarak vették körül, a Kormánycsok, Érbuga, Ürömrét, Hegyesbori-fenék, Battonyás láthatárig elkerülő, sűrű náderdeje rejtette el, amelyben vízimadarak fészkeltek, réti csikaszok leselkedtek. A tájat nem ismerő, a mocsarak világában járatlan ember ezt a helyet meg se közelíthette. Dacolni az ingólápok, kútmélységű dágványok, örvények, a mocsár vizébe húzó hínárosok veszedelmével – istenkísértés lett volna. Éppen ezért hajdani hadjárások idején, a török-tatár időkben, Karcag népének ez a halom volt menedékhelye. Ezért nevezte el az utókor Apavárának, vagyis apáink várának.

Abban az időben az Alföldet sokszor elözönlötték a dúló-fosztó török-tatár seregek. Le s fel jártak, egymás sarkában hágtak, maguk előtt szíjra fűzött rabokat hajtva, hátuk mögött lángba borított falvakat hagyva.

Egy nyári napon történt, alkonyat táján, amikor a csordaeresztéssel felvert por már leszállt, hogy tajtékzó ló nyergében ülve valami pásztorforma siheder vágtázott be Karcag városába. Lobogott rajta kék inge, gatyája. Kiáltásával felriasztotta az utcákat, ahol végigporzott.

- Jön a tatár!

A városháza előtt szorosra fogta a kantárszárat. Toporzékolt, táncolt a megvadult ló, nem állt nyugodtan. Nem szállhatott le róla.

- Küldjék ide főbíró uramat!

„Valami baj lehet” - gondolták a kapuban ácsorgó hajdúk, s lókheceltek rögvest, hívták a város fejét.

- A ködszállási ménestől szalasztott el a számadóm, hogy szórjam szét a hírt: tatár sereg közelít Kunmadaras felől! A Tatárülés nevű halom alatt verik a tábort, a halmon már áll a lófarkas vezéri sátor! Intézkedjék főbíró uram, amíg szét nem széled az ármádia!

Fulladozva hadarta el a fiú a számadó üzenetét, azután továbbvágtatott nyugtalan lován. Senki sem kételkedett szavaiban. Ilyesmivel nem tréfálkoztak abban az időben.

Alig ért ki a városból, Kisújszállás felé iramodva, már hallotta a félrevert harang szavát.

A riasztásra összecsődült a nép a piactéren. Látták, hogy a torony ablakában nem tüzijel van kitűzve, hanem hosszú rúd végén lógó lófarok. Ismerték már ezt is. Madaras felé mutatott. Meg se várták, hogy főbíró uram személyével hitelesítve kikiáltsa a szomorú hírt. Mindenki tudta, mi a veszedelem, és mely irányból fenyeget. Szétfutottak, menteni, ami menthető.

Az öregek, zsenge ifjak, nők, gyermekek az értékesebb holmit, amit hamarjában összekapkodhattak, batyukba kötötték és futottak. A város alatt kanyargó Papér, Tarcsaér, Bugdér partján bodonhajókra, ladikokra, nádtutajokra rakták a himihumit, s beköltöztek a rétbe, a nádasok közé, apavára halmára. Nem előszörre cselekedték már ezt. Az előző futások idején készített vermek, tapasztott fedelű putrik várták ott őket. Ezeket kijavítgatták, és meghúzódtak bennük.

Az erőteljes férfiak azonban nem futottak el. Volt köztük egy Ketel nevezetű legény, aki sok tatár fejet leszedett már.

- Ezek a pogányok úgyis kifosztják a várost, szokásuk szerint bele is csiholnak a házak ereszébe, és a széllel hordatják el a hamuját. Legalább ne adjuk nekik ingyen, ami a miénk! - Ezt mondta, amikor azon tanakodtak, mitévők legyenek.

- Igaza van Ketelnek! Ne hagyjuk könnyen a magunkét!

 

Elhatározták, hogy őrséget szerveznek. S így is cselekedtek. Aratás előtt álltak éppen, a kifent kaszákat kiegyenesítették, ezekkel fegyverkeztek, meg vadölő nyárssal, amivel farkasokra szoktak vadászni. Az öreg Kara Gábor kovácsmester a segédjeivel, inasaival egész éjjel nyársat kalapált. Műhelyében mécsvilágnál pengett a vas az üllőn a pöröly alatt. Került néhány mordály és lándzsa is, amit levonult hada után szedtek volt össze. Nagyon bíztak most ebben a szedett-vetett fegyverzetben.

Elővették a porszarut, megtöltötték a hosszú csövű kovács puskákat, hogy kipróbálják őket. Jól hordta mindenki a belefojtott ólmot, diribdarab vasat.

- Jók még ezek!

- Szép nagyot durrannak... - szólt, akinek még a tatárok híre se vette el tréfálkozó kedvét.

A kaszát meg a hegyes nyársat még megfelelőbbnek tartották.

- Gyorsabban kezelhető – mondták. - Csak a cél irányában néhány bátor lépéssel meg kell toldani a nyelét. De hát ezen nem múlik.

Úgy tervezték, hogy behúzódnak a templom téglából rakott kerítésébe, s onnan megtámadják a teljesen elhagyottnak látszó városba beporoszkáló és fosztogatni kezdő előhadat.

Elgondolásuk azonban nem vált be. Bátor tervüket nem tudták végrehajtani.

Másnap, az éjszak leple alatt nem holmi kurtány csapat rontott a városra, hanem minden utcát, telket elözönlő had. Betörték a templomkerítés kapuját, és a kevés számú őrséget kardélre hányták. Csupán egy súlyosan sebesült ember menekült meg, bizonyos Kangur Péter nevezetű. Bevánszorgott a rétbe, és elpanaszolta az apaváriaknak, mi történt. A tatárok Ketel fejét lándzsavégen tűzték ki a piac közepére.

Dolga végeztével elvonul a had, de egy kurtány csapat még tovább táborozott, hogy a határbeli legelőmezőről összeszedje, elterelje a gulyákat, nyájakat. A város elfutott népét is szerették volna kicsalni a rétből. Akadt köztük, aki magyaros gúnyába öltözött, kiállt a rétszéli Péntekhalomra, és két tenyere közt rikoltozta a betanult rigmust:

Gyertek elő jó magyarok,

elmentek már a tatárok!

Csakhogy a jó magyarok tudták ám, honnan fúj a szél! Vissza se kiáltották, amit magukban gondoltak:

Hamis a te kiáltásod,

Kutya tatár vakogásod!

Még tüzet se gyújtottak, nehogy nappal a felszálló füstje, éjjel a világa elárulja őket. Mert lestek rájuk a tatárok.

Egyik-másik bátor gyerkőc kilopakodott a rétaljba. Azt kémlelte, mikor mennek már el csakugyan.

- Még mindig itt vannak. A magyarkai legelőn száguldoznak. Nem kaptak hírt a pásztorok, hogy behajthatták volna a gulyákat a rétbeli szigetekre. Az öreg Ternye számadót leütötték, a bojtárokat rabszíjra fűzték.

- Ártani kellene nekik – szólt egy leány, aki Ketel menyasszonya volt. Klárának hívták.

- Marék földdel gátat vetni tenger árja elé?! - intették az öregek. De ő elszánta magát, nem hallgatott az aggodalmaskodókra.

- Be kell őket csalni a mocsárba, sok ember elfér annak feneketlen alján...

Tervét megbeszélte az apavári suttyó legényekkel. Felöltözött bojtárfiúnak, s nagy kerülőt téve, kiment az egyik magyarkai karámhoz. Kibontotta hosszú karikás ostorát, s alig kondított vele párat, már vallatóra is fogták a tatárok. Lehettek vagy százan.

- Te pásztor vagy, gyaur fattya, ismerned kell e fene mocsár ördöngös útjait, gázlóit.-

- Ismerni ismerem, akár a tenyerem közepét.

- Ilyen bátran szóló ember kell nekünk! - villant meg a tatárok szeme. - Vezess minket a magyarok búvóhelyéhez, ha kedves az életed!

„Éppen hogy nem kedves” - gondolta szomorúan, de nem árulta el, hanem ezt mondta:

- Vezetlek én benneteket, csak gyertek utánam.

Lovat adtak alá, de nehogy elillanjon, a nyakára hosszú szíjat hurkoltak, végét a vezér nyergéhez kötötték. S mentek utána.

A legveszedelmesebb mocsár nádasai közé vezette őket, ahol csak a madár szokott járni. Beljebb-beljebb gázoltak, s mire már észbe kaptak, késő volt, akkor már nem mehettek se előre, se hátra. A feneketlen láp, a hínáros posvány zöldes barna vize lovastól nyeldeste le a tatár fattyúkat.

- Allah, segíts!

De hiába kiáltoztak hozzá, rajtuk már az se segíthetett. Nem menekült meg közülük egy szál se. Az apavári gyerkőc legények várták már őket, miként Klárával előre kitervelték. Nádközti leshelyükről ladikjaikon előrontottak, s amelyik tatár még evickélt az ombolyos víz felszínén, annak koponyalékelő fokossal meg ónosfával a feje búbjára ütöttek.

Hanem bizony elpusztult szegény Klára is. Mikor látták a tatárok, hogy vesztükbe vitte őket, megfojtották. A jó karcagiak az önfeláldozása emlékére Keservesnek nevezték el ezt a mocsarat, amely nemcsak a tatárok sírja lett, hanem az övé is.

 

Sárréti Krónika

 

Forrás:

Szűcs Sándor: Régi magyar vízivilág