A pákászkodás a legősibb foglalkozások egyike. Halászat, vadászat és gyűjtögetés. A lápvidék környékén élő embereket nevezték pákászoknak, akik kimondottan a rétből, mocsárvidékből éltek, földet nem műveltek, hanem abból éltek, amit a vízivilág készen adott, begyűjtötték a természet adta kincseket. 

A pákász mélyen bent a rétben élt, olyan helyen épített kunyhót magának, ahová másik ember nem nagyon merészkedett. Kinézett magának egy apró kis szigetet, porongot és kunyhót épített rá, általában a sziget déli oldalába, ami védetebb volt a széljárásoktól. Így az emberi társadalomból kiszakadva élte le az életét. Életmódját tekintve teljesen önellátó volt. Adót nem vetettek ki rá, jobbágyi robottal nem szolgált, dézsmát nem adott, nyilvántartásokban, összeírásokban nem szerepelt. Többnyire nőtlen, magányos ember volt, de előfordult, hogy némelyiknek csak akadt felesége és gyereke, ilyenkor azok is kint laktak vele a rétben a pákásztanyán.

Általában kúp alakú nádkunyhót vagy nyerges tetejű földkunyhót épített magának. A földkunyhót a legrégebbi építési technikákkal építette fel. Kimért egy hosszúkás négyszög alakot, két rövidebb oldalának a közepére ágasfát ásott le. A déli oldalán hagyott bejáratot, a többi oldalán pedig vert falat készített. Belülről egyenesre nyeste, majd a földet a külső oldalára hányta. Az ágasfákra szelement rakott majd erre a szarufákat és befedte náddal. Belülről kitapasztotta sárral, és készített egy kemencét a kunyhó hátuljába. Oldalát egy sima kővel keményre verte, majd kibélelte náddal és agyaggal és gondosan kiégette. A füst a kunyhó gerincébe vágott lyukon szállt el. Az ajtót vesszőből fonta amit ugyancsak betapasztott mindkét oldalán, hogy a szelek ne fújjanak be a hajlékba. Többnyire ez a fajta építmény volt a pákász igazi otthona, ezt használta késő ősztől kora tavaszig, a nádkunyhót a nyári időszakban lakta, amikor a rét mélyét járta.

A rét mindent megadott amire szüksége volt. Nádat, gyékényt az eszközeinek, épületének, tüzelőjének. Halat, vízimadarat, tojásokat, vízinövényeket az élelmének. Mézet, gyógynövényt, piócát az orvosságának. Ivóvizet az úgynevezett lápi kútból nyert, egy hosszú nádszálat dugott le a lápba, át a tőzegrétegen, olyan mélységig, ahol már iható volt a víz.

A halat szigonnyal, varsával fogta meg. A vízimadarakat is különböző maga készítette hurkokkal ejtette el, s a nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készített, vermet ásott, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálta elejteni. A vízben lebegő sulyom termését botra erősített subadarabbal gyűjtötte össze. A piócát úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábára, majd mikor a vízből kilépett, a lábaszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolta, úgy vitte eladni.

A pákászok inkább cserekereskedelmet folytattak. Vászonneműre, bőrre, ócska ruhára volt csak általában szüksége. Ilyenkor bement egy rét széli falu piacára és itt eladta farkas, róka és nyúlprémjeit, daru és kócsagtollait. Családos pákász lisztet vett, vagy cserélt, de még erre sem volt mindig szüksége, ugyanis a gyékény lisztes gumója a sulyom volt a kenyérpótlója. A nagyvásárok emlegetett pákászai tulajdonképpen csak pákászkofák voltak, rétjáró szegény emberek akik összeköttetésben álltak az igazi pákász és a falu népe között.

Ma már pákászokkal nem találkozunk, így a rét megszűnésével, a Sárrét lecsapolásával az egyik legősibb foglalkozás is eltűnt és elfelejtődött.

Fórián Péter - Sárréti Krónika

Forrás:

Szűcs Sándor - A régi Sárrét világa

Herman Ottó - A magyar halászat könyve