A sárréti mocsárvilág leghasznosabb és legtöbbet termő növénye a nád volt. Végeláthatatlan náderdők sorakoztak a rétség vizeiben.  A nád a mély vízben nem nőtt, csak a szárközépig érő vizet szerette. A legjobb minőségű folyami nád az erek medrében termett. A sárréti ember mindenre fel tudta használni az értékes növényt. A pásztorok ebből építették a kunyhót, a karámot, szárnyékot, hodályt. A pákászok nádból készítették a vészt, a tutajt, a pákászkunyhót. A falvakban a házak tetejét ezzel fedték, a kerítést nádból verték, télen a gyengébb minőségű, korhadt, girbegörbe bördős náddal fűtötték a kemencét.  Nádból készítették a bölcső és a koporsó fenekét. A nádbuzogány pihéjét a párnákba töltötték.

Régi feljegyzésekből tudjuk, hogy hidakat is építettek nádból, amin még a csordát is áthajtották. A levágott nád feleslegét távolabbi vásárokon értékesítették. Tutajokba kötötték és leúsztatták a Berettyón Túrkeve alá, onnan pedig szekerekkel vitték tovább. A kissárétiek a Körösön úsztatták a nádat.

A régi világban mindenki annyi nádat vághatott amennyi neki kellett. A náderdőket nem őrizte senki. Az őszi hónapokban nézték meg, hol lesz jó termő nádbokor. Hajóra ültek és bejárták a hatalmas nádtenger zugait, majd kiválasztották és megjelölték a legszebb nádbokrokat. Télen a fagy beállta után vágták a nádat.

Legegyszerűbb nádvágó eszköz volt a kacor, ami egy 26-28 cm hosszú kaszapenge, amire egy méteres nyelet erősítettek. Másik elterjedt nádvágó eszköz a tolókasza vagy nádtoló, ami egy 60 cm hosszú kovácsolt penge volt, köpűvel ellátva, a végeit felgörbítették, amihez fűzfavesszőket erősítettek, majd hátrahajlítva a nyélhez kötötték.

Általában két ember használta a nádtolót. Az egyik a jégen tolta, majd a kávában összegyűlő nádat kiszedte, a másik pedig a kévéket kötözte. A gyerekek a nádszálakat pászították, szeszmettől, csörmöktől, gezmecektől kirázták. A kévéket a kötözők térdükkel összeriszálták, lábukkal összehúzták, hogy a kéve szögletes, táklás legyen. Kákába vagy vesszőbe is kötözték a nádat. A kévéket halhiba rakták.

A kemény vastag nád volt a bördős nád, a kötélnek való könnyen hajló nádszálat perge nádnak nevezték. A fehér fakó nádat nevezték réti nádnak, a pirosas sárgás színűt pedig borda nádnak.

Fórián Péter - Sárréti Krónika