EmlékezetHistóriaÖrökségPortréTájképTörténelem
KezdőlapImpresszum
Györffy István néprajzkutató

2017-03-09 21:57:08

 Szigethi és nádudvari Györffy István Karcagon született 1884. február 11-én. Iparos családból származott, édesapja szűrszabóként kereste a kenyeret. A család gazdálkodással is foglalkozott már századok óta, ezért fiatal korában módja volt megtapasztalni a paraszti munka nehézségét, tudását, ritmusát.
Egyetemi tanulmányait Kolozsváron majd Budapesten végezte. Györffy 1906-ban egyetemi hallgatóként, a budapesti Néprajzi Múzeum szolgálatába állt. 1909-től a Magyar Nemzeti Múzeum gyakornoka volt. 1910-ben a kolozsvári egyetemen szerzett bölcsészdoktori diplomát. 1912-től múzeumi segédőr lett. 1917-ben a moldvai csángók között dolgozott, majd 1918-ban részt vett a félbeszakadt Lénárd - féle kisázsiai expedícióban. Ez évben a múzeum igazgatóőrévé nevezték ki. 1926-tól egyetemi tanár, majd 1929-től magántanár. 1932-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 1934-től a néprajz első nyilvános rendes tanára a budapesti egyetemen. 1938-tól a Táj- és Népkutató Központ vezetője lett.

Györffy István volt a budapesti egyetemen a magyar néprajz első professzora, a tudomány egyik hazai megteremtője. Foglalkozott a kunság néprajzi problémáival, különböző néprajzi csoportok kialakulásának körülményeivel (hajdúk, matyók). A népviselet és népművészet körében végzett kutatásai alapján kiváló monográfiákat írt. Bizonyos mértékig a népi írók falukutató irodalmának volt az előfutára. Neve a Györffy István Kollégium, illetve a belőle kinövő, Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) mozgalom révén vált ismertté Magyarországon. Györffy István a XX. századi magyar néprajz legnagyobb hatású kutatója volt.

Amidőn 1906-ban Györffy István még egyetemi hallgatóként a budapesti Néprajzi Múzeum szolgálatába lépett, az általa választott szakterület, az anyagi kultúra kutatása fiatal tudományágazatnak számított, voltaképp csak két jelentősebb tudósegyéniség – Herman Ottó (1835–1914) és Jankó János (1868–1902) munkáját tekinthette előzménynek. A fiatalon elhunyt Jankóval szemben Györffynek fenntartásai voltak, kutatásait többnyire felületesnek, elsietettnek ítélte. Elutasítását befolyásolta az is, hogy a Jankó által művelt összehasonlító néprajzhoz nem vonzódott. Annál inkább hivatkozott Hermanra, akiről szinte mindig elismerően nyilatkozott, bár volt eset, hogy épp pontatlansága és felületessége miatt szigorúan megrótta.

A meg-megújuló viták és nézeteltérések miatt Herman Ottó még a XIX. század végén eltávolodott a Néprajzi Múzeumtól, így Györffynek nem alakulhatott ki vele munkakapcsolata. Nem is nevezte magát Herman tanítványának, noha kutatásaik rokonsága nem tagadható. Összefűzte őket legszorosabban az, hogy a néprajzot mindketten őstörténeti tudománynak tekintették, azaz a végső soron a magyar történet korai szakaszaira vonatkoztatható eredményeket vártak tőle. Herman a halászatot és az állattartást (pontosabban a pásztorkodást) ebben a gondolatkörben nevezte el ősfoglalkozásoknak, Györffy hozzájuk sorolta a gyűjtögetést, a vadászatot és a földművelést is. Mindketten a természettudományok köréből érkeztek a néprajzba. Herman autodidakta polihisztor volt, Györffy természetrajz–földrajz szakos tanári oklevelet szerzett, de egyikük sem zárkózott be egyetlen tudományszakba. Herman Ottó munkásságát mindvégig áthatotta a természettudományos műveltség. Györffy hozzá hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonított az ember és a természeti környezet kapcsolatának, de természettudományos ismereteit jóval kevésbé kamatoztatta. Inkább geográfusnak tartotta magát, ha természettudományról volt szó, és a földrajzon belül azokhoz az ágazatokhoz vonzódott, melyek leginkább kapcsolódhattak a társadalomtudományokhoz, a népesség- és a településföldrajzhoz. Átlépett a néptörténet és a településtörténet mezejére, sőt a két háború között kibontakozott úgynevezett népiségtörténet egyik előfutára volt.

Az 1930-as évek elejétől megindult a társadalmi érdeklődés a néprajz iránt, ismét ráirányult a figyelem a népi kultúrára, különösen a parasztság életviszonyaira. Ismeretes, hogy egy, a korábbinál reálisabb nemzeti önszemlélet körvonalai kezdtek kirajzolódni. Ugyanakkor a néprajz is összeszedte erőit, színvonala emelkedett, mindennek következményeként ideológiai töltése erősödött. A történetírás már a reformkorban nemzeti tudománynak számított, a nyelvészet és az irodalomtörténet a század második felében lett azzá, míg a néprajz csak a húszas–harmincas évek fordulóján kapta meg ezt a minősítést, nem utolsósorban A magyarság néprajza megjelenése nyomán, melynek létrejöttében Györffynek és két említett kollégájának nagy szerepe volt. Tagadhatatlan, hogy az idevezető utat nem világították be termékeny viták, gondolatfölvetések sorai, és kiemelkedő mű is kevés akadt. Nem szabad azonban lebecsülnünk a leíró adatok halmozását sem. Az utókor olyan ismerettárhoz jutott általa, melyet később már nem lehetett volna pótolni. Györffy többek közt azért válhatott hatásos egyéniséggé, mert életművével a „katalogizálás" és a „faktológia" fölé emelkedett. Nem utolsósorban óriási anyagismeretével és az átlagosnál nagyobb intuitív képességével tűnt ki az említett két hasonlóan jeles kortársa mellett. 

 

***

 

A Györffy István által írt és szerkesztett Nagykunsági Krónikában, a Kunság mellett a Sárrét régi világába is betekintést nyerünk. A régi feljegyzésekből, írásokból és szájhagyományokból szerkesztett kiadványban megelevenedik a táj. A rég eltűnt vízi világ képe rajzolódik ki előttünk, a szilaj pásztorok, a rétes emberek, a pákászok és a boszorkányok élete. A Nagykunsági Krónika első kiadása 1922-ben jelent meg Karcagon. A "Szilaj pásztorok" című fejezet később önállóan is megjelent: 1928-ban Benyovszky István rajzaival, "A Magyar Föld és Népe" sorozatban, 1939-ben rajzok nélkül a "Turul Falufüzetekben". Egyes fejezetei napvilágot láttak a "Püspökladány és Vidéke" és a "Szabadság" című lapok hasábjain.

Szilaj ménes a téli legelőn (Illusztráció a Nagykunsági Krónikából)

Györffy István főbb művei:

- A Nagykunság és környékének népes építkezése (Néprajzi Értesítő, 1908–09);
- A feketekörösvölgyi magyarság települése. Az erdélyi magyarság eredete (Földrajzi Közlemények 1913);
- Dél-Bihar népesedési és nemzetiségi viszonyai negyedfélszáz év óta (Földrajzi Közlemények 1915);
- A Lenárd-féle kis-ázsiai expedíció (1921);
- Nagykunsági Krónika (Karcag, 1922);
- Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszló települése (Néprajzi Értesítő 1926);
- Hajdúböszörmény települése (Föld és Ember, 1926);
- Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Debrecen, 1927);
- A hajdúk eredete (Protestáns Szemle, 1927);
- A szilaj pásztorok (Budapest, 1928);
- A matyókról (Népünk és Nyelvünk, 1929);
- A cifraszűr (Budapest, 1930);
- Gazdálkodás. Viselet (A magyarság néprajza, I–II. Budapest, 1933–34);
- A magyar tanya (Földrajzi Közlemények 1937);
- A néphagyomány és a nemzeti művelődés (Budapest, 1939);

Györffy István Budapesten halt meg 1939. október 3-án. Szülővárosában, Karcagon a Györffy István Nagykun Múzeum és a Györffy István Általános Iskola viseli a nevét.



Sárréti Krónika



Forrás:

Györffy István öröksége - tankonyvtar.hu

Magyar életrajzi lexikon (Budapest Akadémiai, 1967)

Illyés Gyula - A magyar nép tudósa (Ingyen lakoma, Budapest, 1964)

Györffy György megjegyzései a Nagykunsági Krónika második kiadásához (Karcag, 1984)



 


Kommentáld a bejegyzést!
Partnereink:
Déri Múzeum Debrecen Bihari Múzeum Berettyóújfalu Karacs Ferenc Múzeum Püspökladány Győrffy István Nagykun Múzeum Karcag