A sárréti mocsárvilágban millió számra fészkeltek a különböző fajtájú vízimadarak. Hattyúk, pelikánok, szárcsák, récék, kócsagok lepték el a végtelen náderdőket és a nyílt vizű tavakat. Darvak, gólyák, túzokok fészkeltek a rét szigetein.

Ma már csodálkozva olvassuk a sárréti madárvilágról szóló régi feljegyzéseket:

- Ralamb Kolos svéd királyi követ, 1658-ban utazott keresztül ezen a vidéken, azt írja: „Olyan feles számban él a daru, vadlúd, túzok, vadkacsa, és más kisebb szárnyas, hogy szinte elfedik a földet és olyan tömegben repülnek akár egy felhő.”

- 1786-ban II. József császár udvara azzal a kéréssel fordult a Sárréti városokhoz, hogy a császári állatkert számára küldjenek „mindenféle nagyságú és különb-, különféle színű vadkacsákat, búvárokat, fejér gólyákat, darvakat, túzokokat, vadludakat, lilliket, mindenféle gémeket, gödényeket, kárókatonákat, szajkókat és más egyéb különös szárnyasokat.” Tudták, hogy honnan kérjenek!

- 1827-ben Birtalan Szilágyi János bajomi református pap azt írta a Sárrétről: „Sehol az ember madaraknak annyi sokaságát egy rakáson nem látja, mint a Sárrét költőhelyein. Soha olyan sipításokat, lármát nem hall, mint az olyan madarak csinálnak akkor, de soha annyi tojásokat egy rakáson nem találhat, úgy, hogy a pákászok három csónakkal voltak a réten és mind a hármat, amint csak bírhatta, tojásokkal rakták tele.”

Messze földön híre volt a Sárrét madárvilágának.

Régen jóravaló úri házaknál háziállat volt a daru! Karcagon a Nagy Takarék udvarán egy szelíd daru falka élt. A darvakat megszelídítve a háznál nevelték, még pedig a réten fogott darufiókákból. Az 1554. évi egri összeírás szerint Magyarszálláson húsz szelíd daru volt. Ezt a falut darvászok és pákászok lakták.

Régen egy valamire való legény darutoll nélkül, a lábát sem tette ki a kapun. A Sárréti vásárokon a darvásztól lehetett venni darutollat egy-két köböl búza áráért, de a legények azt sem tudták, melyiket válasszák, mert egyik szebb volt, mint a másik. Mégis inkább a ringósabb, fehér, göndör, baloldalas volt a darutollak netovábbja. Azonban a cseléd embernek darutoll nem dukált. Neki be kellett érnie a kakastollal.

Püspökladány település címeréül a darvat választotta. Rengeteg határnév is őrzi a madárvilág emlékét: Battonyás rét, Túzokhát, Saslapos, Ölyvösér, Ludastó, Gúnárhát, Kakasvölgy, Hattyúsrét, Fürjhalom. Darvas településnek is innen ered az elnevezése.

De tartottak a házaknál szelíd hattyúkat is. A tojásokat kiköltették és a hattyút úgy nevelték és tartották, mint a libát. A karcagi rétek egyikét ma is „Hattyús”-nak hívják. Biharnagybajom címerében is ott van a hattyú.

A sárrétiek igyekeztek javukra fordítani a táj természeti gazdagságát. Nem is nagyon tartottak a házaknál, csirkét, kacsát. Ha szárnyas pecsenyére éhezett a család a családfő kiment a rétbe libázni és rucázni, estére már sütötték is a vacsorát a gazdag zsákmányból. A pákászok, darvászok, madarászok, akik idejük nagy részét a rétben töltötték, annyi szárnyast foghattak amennyi nekik tetszett.

Sajnos a lecsapolásokkal ez a világ eltűnt, pedig Magyarország talán legszebb madárvilága élt itt.

Fórián Péter – Sárréti Krónika

Felhasznált irodalom:

Györffy István:  Nagykunsági Krónika

Szűcs Sándor:  A régi Sárrét világa