Szerepnek, a hajdani Sárrét jellegzetes falujának környék szerte emlegetett nevezetessége a Csonkatorony. Valójában nem torony ez, hanem régi rom, valami nagyobb szabású téglaépületnek még fennálló egyik sarka.
Széles érmeder (a már rég kiszáradt Szentmihály-ere) zugában, kanyarulatában domborodó halom tetejéről tekint szét a tájon, figyeli a múló századokat, és hallgat, semmi bevésett írás, semmi jel rajta, amely eligazítaná azokat, akik találgatják: miféle építmény omladéka lehet?

A Sárrétudvariban lakó Vig Sámuel számadó juhász felelt a kérdésre, kilencvenöt esztendős korában. Ezernyolcszázharminckettőben született, s így ő még érte a rétet, a „vizes világot”. Mint a nagy tapasztalatú Rezes Kóti János bojtárja őrizte a rackanyájat a sűrű náderdők közé benyúló mocsári legelőkön. A Csonkatorony halmán is legeltettek. Úgy sejtették, hogy üregek, pincék vannak a halom gyomrában, mert az omladék közelében dübögött a föld, ha téglával ütögették. Váltig vallatták is a kincskeresők.

Elmondta Samu bácsi, hogy egyik esztendőben a Szentmihály-ere partján volt szálláshelyük. Karámot korcoltak a nyájnak, kunyhót maguknak. Az okozott nekik nagy gondot, hogy a nádasban meg a lápokon csikaszok (ordas farkasok) fészkeltek. Nagyon szerették a juhhúst. Nehogy kárt tegyenek a nyájban, éjszaka hol egyik, hol másik bojtár strázsát a karám mellett. Egy ilyen virrasztás alkalmával azt vette észre, hogy gyenge fény imbolygott a rom körül, mintha valaki lámpással botorkálna ott, s az arról páholó szél énekszót hozott. Az öreg Kóti számadó azt mondta erre a jelenségre: „Haló porukban sincs nyugodalmuk a barátoknak. Bántja őket, hogy sírkamrájuk fölül elbontották a kolostort.”

Mert ez a bizonyos Csonkatorony kolostornak a maradványa. Jól megépített, hegyes tornyú, nagy kolostor állt ezen a helyen. Faragott kővel volt díszítve a kapufele, cifrán kovácsolt vasból volt a kapuja, vasrácsos volt minden ablaka. Jóval a magyarok bejövetel előtt már fennállott.

Abban az időben tótféle nép lakta ezt a tájat, de csak úgy szórványosan, mert kevesen voltak. Mindössze négy kis falut népesítettek be. Egy falujok a rétben volt, ezt Madarasnak hívták, mert pákászattal, madarászattal foglalkozott a lakossága. Egy másik falujok, Halas, a Berettyó partján feküdt, ennek halászatból élt a népe, ezért hívták Halasnak. Arra odébb, ahova a víz nem ért el, ott volt Ekés. Ez a falu szántott, vetett. Közbül esett a pásztorok szállása, Ostorod nevű falu. Ott, ahol a hegyek a síkkal találkoznak, volt egy városuk is a tótoknak, nagy kerek földvárral, ezt Grádnak hívták. Ebben lakott Ménmarót, a fejedelem. Kétméteres nagy ember volt. De volt is felesége éppen elég, összesen háromszázhatvanöt, ahány napból az esztendő áll. Könnyen eltartotta őket, mert gazdag ember volt. Ő építtette a kolostort is. Igaz, nem is volt több templom messze földön, csak ez az egy. Ebbe jártak az istenes tótok.

A kolostorban is tót barátok laktak. Két nagyon öreg, meg egy nagyon fiatal. A legöregebbiket Vendelius páternek hívták, a fiatalt Janócius fráternek. Az öregek már a kapun se mozdultak ki soha. Nem csináltak semmit egyebet, csak reggel, este imádkoztak, egész nep tanyázgattak, nyáron a napon, télen a meleg kemence mellett. Bibliát olvasgattak, meg nagy könyveket forgattak. Böngészték a régi írásokat. A fiatal azzal kezdte a napi teendőjét, hogy reggel harangozott, sepregetett. Azután kiment az érpartra halászni, a rétbe madártojást szedni. Ebédet, vacsorát főzött halból, tojásból. Este megint harangozott. Ő volt a mindenes, mert még nagyon fiatal volt, az álla se pelyhedzett. A feje búbját kellett csak borotválni. Hanem azt aztán a reszketős kezű két vénség mindig összekaszabolta. - Így éltek ők, jámbor békességben.

Hanem egyszer aztán nagyot fordult a világ kereke! Mozgalmas napra virradtak a kolostor lakói.

Azzal kezdődött ez a mozgalmas nap, hogy reggeli harangozás után Janócius fráter vidáman újságolta, mit látott a torony északra néző ablakából.

- Gatály felől valami lovascsapat ereszkedik lefelé a Hamvasér partján. Mindenik lovasnak ölnyi íj a vállán, tegez az oldalán. Küszködnek a nád közt, gázolják a vizet, nehezen boldogulnak a süppedő lápon. Vissza azért mégse rettennek, nekivágtak a Hangás mocsarának.

- Ne örvendezz, fráter! - intették a megszeppen öregek.

- Mért ne örvendezzek?...Sok ember: vidámság. Népes gyülekezet tölti meg a templom perselyt.

- Balga beszéd, fráter! A sok nyilas háborúságot jelent!

- Messze vannak.

- De kolostorunk tornya is messzire ellátszik ám a náderdő felett! Vedd eszedbe, mi hírt hozott neménap a vándorló barát: Árpád vezér hujjogató hada átkelt a Tiszán, táltosaik nagy tüzet gyújtottak az abádi révnél. Vess keresztet, Janócius fráter, és mondjad velünk együtt: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, mindet!”

Egyre nagyobb vijjogó madárraj szálldosott, kóválygott a kolostor felett.

A madarak fenn szállanak,

Mert fészkükön nem nyughatnak.

Záram, Uram, erősítsd meg,

Ellenségtől oltalmazz meg.

A lehajló nap még nem bukott a nádasok mögé, a mocsarat, fertőket gázoló lovasok a kolostor elé érkeztek. A madarakat továbbűzte a paripák nyerítése, a kürtök rivalgása meg a hujjogatás, kiáltozás.

- Nyiss kaput, hé!

De nem várták, nyítják-e vagy se – kivetették a sarkából, és a betóduló lovasok elözönlötték a kolostor fallal kerített, vásártérnyi udvarát. Otthon érezték magukat. Legelébb is nagy tüzet csaptak az udvar közepén, s a sötétedő estében magasan fellobogó lángok igen megvidámították őket. Kérdezősködés nélkül meglelték a borospince ajtaját. A kolostor közelében, a Kárteleken volt a gulyaállás, onnan behajtottak egy nagy fehér ökröt, megnyúzták, levették a széles kapuról a keresztvasat, két végét ágasra tették, azon megsütötték. Hogy a jó bornak ágyat vessenek.

A kolostor lakói soha nem láttak még ilyen vidámságot. De a két öreg pátert mégse az egetvető kurjongatás, csuhajos nótázás meg a szilaj tánc, pajzán tréfálkozás botránkoztatta meg leginkább.

- Janócius frátert megszállta az ördöd! - ezen szörnyedtek el. Mert imádkozás helyett ilyenforma gajdra tátotta a száját:

Megjöttek a magyarok,

Szép jó estét kívánok!

Nem reszketett az ina, nem kötötte gúzsba a félelem. Nem az oltár zsámolyára borult, hanem a pogányok tüzénél sütkérezett. Együtt nevetett a szilaj legényekkel, akik etették, borral itatták, vállát veregették, s végtére még szablyát is szíjaztak csuhás derekára.

- Elkárhozol, Janócius! Te gonosz, te ördögök cimborája!... - kiáltozták a páterok, szapora keresztet vetve rá a távolból. De hiába, nem használt ez semmit. Kiáltozásukkal magukra terelték a figyelmet, s a jókedvű legények közrefogták őket, incselkedtek velük. Vezérük parancsa vetett véget a tréfának.

- A magatehetetlen két öreget hagyjátok békében! Ezzel a sihederrel akarok beszélni!

Vállukra kapva vitték elébe a bátor Janóciust.

- Sok itt a víz, hékás, mély a sár, sűrű a nádas. Mutass utat közte!

- Hova igyekszel, magyarok vezére?

- A legrövidebb úton, meg se állva Grádig.

- Ménmarót lakik ott, a nagy fejedelem.

- Lakhat ott holtáig, ha jól viseli magát. Ez a föld azonban mostantól fogva a mienk, nem az övé! Ezt a nagy kőházat neked adjuk, ha szót fogadsz, fiú!, Élhetsz itt békében!

- Térj magadhoz, Janúcius, ne engedj a kísértésnek, mert elkárhozol! - dörögte Vendelius. Hiába, intelmének nem lett foganatja.

Pirkadatkor a magyarok megfújták a kürtőket. A hamvadó tűznél útra készülődő seregben ott forgolódott Janócius is. Lóra segítették, és elindították maguk előtt. Nem látszott rajta, hogy bánkódna sorsa fordulásán. Karddal az oldalán, kihúzott derékkal, kipirult arccal ült a nyeregben, mintha éppenséggel lóra termett volna. Az öreg Vendelius mély megbotránkozással nézte, s átokra emelve két karját, úgy kiáltotta utána a kapuból:

- Magadra hagyatva élj e neked ígért kolostorban, te ördögök cimborája! Ne tudj meghalni, amíg állnak ezek a tömör falak!

Mire hosszú évek múltán visszatér Janócius, a magyarok építegették falvaikat a mocsár szélére.

A Sárrétje jó hely nekünk,

Ide azért elepedtünk

Szerep, Udvari, Nagybajom,

Nagyrábé, Gyarmat, Szeghalom.

Így következtek a falvak sorjában.

A két öreg barát akkor már nem élt. Az egyiknek még a neve is kiesett az emlékezetből. Janócius egyes-egyedül bolyongott a tágas kolostorban. Este, reggel most is harangozott, mint ifjonti korában. De bizony a harangszóra nem jött be senki. Így aztán ő menegetett ki a falvakba, s ha akadtak hallgatói, beszélt nekik a maga hite szerint. Segített a magyaroknak hálót fonni, halászni, vasat élezni, szántani. Részt vett örömükben, gondjukban, Kedvelték, becsülték ezért a magyarok.

Ámde amikor megsokasodtak életévei, nem tudta már járni a falvakat, se a magas torony lépcsőit. Kérdezgették egymástól az emberek: „Vajon hogy van, mint van az öreg Janócius? Se nem látjuk, se a harangszót nem halljuk...” Így történt, hogy benépesedett a kolostor a harangszó hívása nélkül is. Sűrűn nyitogatták a magyarok a kaput, jöttek az öreg Janócius látására, istápolására. Panaszkodott nekik:

- Vágyakozom már örök pihenőre térni. De megátkozott engem Vendelius páter. Nem halhatok meg, amíg fennállnak a kolostor falai.

- Ki halott már ilyet! - csodálkoztak a magyarok. Sajnálták az öreget nagyon. Tipegni is nehezen bírt már, alig hallott, alig látott. Egyszer megkérdezték tőle:

- Lebontsuk ezt a nagy kőházat?

- Építsetek belőle templomokat falvaitok közepére.

Munkához látott a közeli falvak népe. Bontogatták a falakat. Tutajokon, bodonhajókon (csolnakokon) hordták el a széles, lapos téglákat, faragott köveket. Építgették a templomokat. Amikor a torony bontásához kezdtek, örökre elaludt az öreg Janócius. A torony tövében temették el, s hogy sírja nem maradjon jeltelen, meghagyták a torony egyik sarkát.

 

Sárréti Krónika

 

Forrás: Szűcs Sándor - Régi magyar vízivilág