Az öreg Csorba Zagyva Imre bácsi – aki juhász volt a kisrábéi legelőn, Bajom és Dancsháza közt – sok régi hagyományt örökölt elődeitől, s azt hűségesen őrizte emlékezetében. De nem féltette ezt a gazdag örökségét! Szívesen átszármaztatta a fiatalabb nemzedékre. Mint diákgyerek kijárogattam hozzá a pusztára, s esténként, amikor a kunyhó előtt tüzelgetett, hallgattam, jegyezgettem érdekes történeteit.

Különösen Mátyás királyt és viselt dolgait, híres fekete seregét, győzelmes hadakozásait, vezérét: Kinizsit szerette emlegetni. Olyasmiket is hallottam tőle, amiket – tisztesség ne essék, szólván – még neves történetírók sem tudnak. Amit őkelme csak úgy fejből szép csendesen elmesélt, azt a legvastagabb könyvekben is hiába keresnénk.

Egyszer arról beszélt nekem, hogy Mátyás király járkálni szerető ember volt.

Avval kezdte mondókáját, hogy Mátyás királynak szép fényes palotája volt Budán. Hozzá hasonlót egyetlen másországi király se tudott építtetni magának. De hiába volt olyan páratlanul szép a palota, a nagy király csak addig tartózkodott benne, amíg kipihente fáradalmait, egyenesbe igazította a kormányzatot, azután megint útra kelt. De nem úgy ám, ahogyan más király tette volna, hogy mondjuk, befogat hat csótáros paripát féderes, aranyozott batárba, felül az ernyő alá, s aztán: hajts! Utána meg kipucult paripákon száguldó nyalka bandérium veri az út porát... Nem ilyen parádéval járta az országot, hanem mindenkor csak gyalogszerrel, kíséret nélkül. Azt se higgye senki, hogy palástosan, fején koronával!... Ez lett volna csak nevetséges: „Király és mégis gyalog jár!” Nem cifrálkodott fel, egyszerű viseletben járt, mondhatjuk: álruhában, mikor minek öltözködve; hol vándorló iparoslegénynek, hogy peregrinus deáknak, idősebb korában faluról falura bolyongó, magános öregnek – ahogy éppen eszébe jutott. Csak akkor derült ki, hogy király, amikor ő éppenséggel az akarta. Mert az a való igazság, hogy Mátyás király nem haszontalanul járkált ám! Így gondolkozott magában: „Ha már természetem ez a járkálni szeretés, legyen valami látatja is!”

Arra használta fel jövését-menését, hogy mindenfelé akkurátusan megfigyelte az országa állapotát, kipuhatolta, hogyan él a föld népe. Hamarosan rájött, hogy a körülötte sündörködő urak meg a velük egy követ fúvó hivatalnokai egy kicsit bizony hamiskásak, többsége még nagyon is. A saját sorsukat feketére festik, az egyszerű nép helyzetét pedig kirózsázzák.

„Miért ne tudjam én a szintiszta valóságot? … Nem engedem magamat orromnál fogva vezetni!” - így gondolkozott, mert nagyon okos ember volt.

-  Bárcsak ide is eljutna! - áhítozták a sárrétiek. - Bővel lelne itt is eligazítanivalót.

Várta a nép erősen. Bajomi vén Demjén János még tudott egy verset, amit gyékényszövő, kosárkötő estéken idézgettek:

 Jön egy legény, vándorló tán,

Kopogtat a városházán;

„Erre vezetett az utam,

Mi a panasz, bíró uram?”

„Ehhez semmi közöd sincsen,

Ne zörgesd az én kilincsem!”

„Tudja meg kend, hogy ki áll:

Az én nevem: Mátyás király!”

 Az urak nem várták. „Nem jön az ide! Sok itt a víz, nagy itt a sár. Idegen erre nem mászkál!” Nyugodtan pipázgattak a vármegyeházán.

No, de történt egyszer, hogy bizonyos Juhos János nevezetű juhász szalonnát sütött egy halom oldalában, itt ni, a Korgórét szélén. Amint ott sütögeti a szalonnát, pirítja a kenyeret, látja, hogy az érhajláson keresztül fiatal jövöget felfele, meg-megáll, széjjeltekinget. Találgatta a juhász: „Ki lehet, mi lehet? … Nem ismerős. Igencsak valami vándorló diák lehet.” Ezt onnan sejtette, hogy hosszú libatoll volt dugva a süvegje mellé, márpedig az nem bokrétának való, írásra használták. Még abban az időben penna nem volt. Még meg osztán egy kis fakalamáris is lógott a derékszíján. Ezt azonba csak akkor vette észre, amikor a fiatal felgyalogolt hozzá a halom oldalára.

- Jó napot kívánok! - köszönt nyája illendőséggel.

- No, bátyám – azt mondja – megkívánta kelme a zsírost?

- A juhásznak is kenni kell a gégéjét, öcsém, így csúszik le rajta a túró meg a gomolya.

- Jó is a sült szalonna, zsírja sós-paprikás kenyérre csorgatva...

- Ha szereti, öcsém, jó szívvel kínálom: süssön maga is? - Elébe tette a szeredást. - Itt a szalonna, vágjon egy jó darabot, ehol a kenyér, szelje egy jó karéjt.

Nem insáltatta magát a deák, ismerte a mórest: „Ha adnak, vedd el, ha ütnek, szaladj el!” A juhász meg azt leste, milyen takarosan vagdalja be a szalonnát, milyen ügyesen forgatja a nyárson; se meg nem égette, össze se füstölte. „Nem most próbálja” - gondolta magában megvidámodva.

- Úgy látom, bátyám, van erre kenyér is, szalonna is elég – vélekedett a deák falatozás közben. Még kádenciát is tudott rá:

Ha van kenyér, van szalonna,

könnyebb úgy az ember gondja.

- Hát, öcsém, jelenleg még kerül az is, ez is. Ami kevés száraz föld van itt a temérdek víz közt, felszántja, beveti a parasztember. A disznóféle meg eldúrkál a mocsárban, fertőkben, halon, férgen, gyékénytövön, böngyölén jól elél.

- Akkor nincs is semmi panasz, semmi zokszó...

- Hej, dehogy nincs! Szaporodik a nép erősen, több kenyér kell neki. A paraszt maholnap feltöri a tippanos legelőt is. Még a gulya csak bejár a rónák vizén át a réti szigetekre. De a szegény juhnyáj hol éljen? Fel kellene szabadítani a földet a víz alól, akkor lenne szántó is, legelő is elegendő.

Igen ám, de amíg így társalogtak, egy őgyelgő vén pákász odavetődött hozzájuk. Varjú Jánosnak hívták. Mihelyt meghalotta, hogy a rétre vetik a kockát, nosza, felkötötte a kardot!

- Hallod-e, Juhos János? Néked a réthez semmi közöd! Ha a rét nem lenne, miből élne akkor a pákászkodó nincstelen szegény ember? Hol halászna, csikászna, hol madarászna? Erre felelj, ha okos vagy!

A deák csak hallgatta, hogyan perlekedik egymással a juhász meg a pákász. Akár az osztályos atyafiak, egyik se engedett. Mikor belefáradtak a meddő vitatkozásba, akkor szólalt meg:

- Úgy lenne ez jó, emberek, ha e rengeteg rét helyén cuca közé kanyarítanának egy jókora legelőt, azon szabadjára járhatna ménes, gulya, nyáj. A többit pedig, mint szántóföldet, kárpótlásul kiosztanák a pákászoknak. Aki halászni szeret, fogatna halat a Berettyóban, Körösben eleget.

- Ez az igazság! Ebben megegyeznénk...

- Úgy ítélem – azt mondja erre a juhász – hogy öcsém íródeák, érti a tollforgatást. Megfogalmazhatna egy levelet a királyhoz: tegyen örvényt ebben.

- Szívesen teszem, bátyám. De hát azt tartja a példaszó, hogy bolond vásárol látatlanban. Szeretnék előbb keresztülhajókázni ezen a rétségen, hadd látnám...

Kapott a szón Varjú János:

- Itt van kicövekelve a bodonhajóm a halom alján, a rét szélén. Nagyapámtól örököltem. Ha elereszteném, tán még magától is végigúszna a Sárrétje víziútjain. A bihari oldalról Szeghalomig. Ványáig, Túrig, Kevéig.

Amíg beszélgettek, elfogyott a sült szalonna; ittak rá jó hideg vizet a csobánból. Azután a deák meg az öreg pákász elköszönt a juhásztól. Beültek a hajóba, elindultak rétet nézni.

Ennek utána, nem sok idő múltán, nagy pecsétes levél érkezett Váradra, a főispán kezéhez.

- Ez valami törvény lehet … - Kiveszi a kopertából, kiteríti a tanácskozóasztalon, olvass: - „Én, Mátyás király, személyesen megtekintettem a Sárrétje mibenállását, személyesen meghallgattam Juhos János juhász, valamint Varjú János pákász sárréti becsületes emberek panaszát. A királyi szemle alapján panaszoknak helyt adok, és igazságot teszek. Törvényesen elrendelem, hogy a Sárrét mocsara szárazzá tétessék, helye felerészben legelőnek méressék, fele részben pedig a szegénységnek kiosztassék szántóföld gyanánt.”

Ekkor derült ki, amikor a pecsétes levél megérkezett, hogy kicsoda volt az íródeák!

- Gondoltad volna-é, János? - kérdezte az Juhos.

- Gondoltad volna-é, János? - így az öreg Varjú, kérdéssel a kérdésre.

Nem gondolta azt egyikük se. Az urak is összenéztek a vármegyén. De hiába néztek össze, munkához kellett látni, mert Mátyás király tartotta a gyeplőt.

Jöttek az inzsellérek, láncot húztak, kanálist ásattak, gátakat hányattak. De nagy volt ám a Sárrét, messzire kiterjedt. Mire befejeződött a munka, akkora meghalt Mátyás király, oda lett az igazság. A szegény ember nem kapott a rét földjéből semmit. Az urak kijátszották a törvényt.

- Minek a szegények a föld? Nincs ekéje, amivel felszántsa, se búzája, amivel bevesse. Mérjük szét magunk közt.

Mátyás király ittjártának, Mátyás király törvényének csak az emlékezete maradt – fejezte be Csorba zagyva Imre öreg juhász ezt a régi históriát. Hiteles voltát azzal bizonyította, hogy azt a halmot, amelyen a nagy király szalonnát sütött, ma is Mátyás-halmának nevezi a nép. A rábéi határon pedig Király-útjának hívják annak a régi viziútnak a helyét, amelyen az öreg pákásszal elhajózott Füzesgyarmat felé. De hiába ez a kettős bizonyság is – szerinte urak suskusa, hogy mégse tanítják az iskolában ezt az igaz történetet.

 

Sárréti Krónika

 

Forrás:

Szűcs Sándor - Régi magyar vízivilág