Nádudvar és környéke  ezekben az években a királyi Magyarország legtávolabbi, s legvédtelenebb területévé vált, s a töröknek is többször behódolt. Ennek ellenére ismételten előfordult, hogy egyik-másik vár zsoldosai megtámadták, s a környék legnépesebb mezővárosában igyekeztek zsákmányt szerezni.

Erről tanúskodik a Vejsz basa, Ernő főherceghez 1580. február 14-én írt levele. A török főtiszt azt kifogásolta, hogy a „kassai Ernout kapitány és Rüber atyafia az tokaji kapitány, az ecsedvári és kállai kapitány 12 eresztett zászlóval, kétszáz kocsi gyaloggal ezen februárisnak 14-ik napján a Hortobágy vizén túl Nádudvar városára ütöttek, körülvették és a révhelyet mind megszáguldották” Miután „látták, hogy a vizek és a költöző helyek nem szolgáltatnak nekik, Debrecem felé igazodtanak, onnét mentek el. A tiltakozás azon alapult, hogy a törökök saját portyázó területüknek, kizárólagos adózó településnek tartották Nádudvart, és a”a zsákmányszerzés, a rablás jogát önnön maguknak akarták biztosítani.

A török igények ellenére Nádudvart a végvárakhoz – Eger, Diósgyőr, Kálló -, valamint a végvárak tisztjeihez – Balázsdeák, Bornemissza és másokhoz – szoros, nemegyszer rokon szálak fűzték, s ezek a kapcsolatok csak fokozták a török ellenességet. Ennek legnagyobb szabású, legdicsőségesebb megnyilvánulása az 1580. július 19-én, Nádudvaron, pontosabban a mezőváros észak-keleti részén levő földeken, a későbbi Török-laponyagon lezajlott csata (a dűlő feltehetően innen kapta a nevét). Tizenkét évvel a várháborúkat lezáró dinápolyi béke (1568) után, 1580 nyarán szolnoki szandzsák és vár ura, a mohamedánná és törökké lett Sasvár bég 3000 fős seregével bosszúhadjáratot indított a Tokaj-Kálló térségében lévő települések ellen.

Az idő igen alkalmasnak látszott - a nyári munkák, a betakarítás ideje – a zsákmányszerzésre. A támadók 1580. július 16-án indultak el Szolnokról, s miután végigrabolták a Hortobágy vidékét, Rakamazon ütöttek, amelyet az ottani néhány német darabont, nem tudott megvédelmezni. Így a Törökök gazdag zsákmányt szereztek, számos rabot – gyermeket, leányt – ejtettek, a férfiakat a mezőn az aratásból hurcolták el, és Nánásra hajtották őket, ahol már vár rájuk Sasvár bég seregének zömével. Az elrabolt kb. 3000 darab marhát, és más értékeket, mindenekelőtt a 600 rabot Konstantinápolyban kívánták értékesíteni. A Törökök a gazdag zsákmányt gondosan őrizve a hódoltsági területre Nánás, Böszörmény, Újváros, Nádudvar, Ladány, Karczag, Szentmiklós, Szolnok, útvonalat követve akartak visszavonulni. Nagyszabású portyáikról a diósgyőri várkapitány, Geszti Ferenc már annak indulásakor tudomást szerzett, és a rakamazi rablás után a vár katonáival – mintegy 300 fővel – Kisfalunál és Szent -Margitnál átkelt a Tiszán. Itt számos magyar és német csatlakozott hozz, és esküvel fogadták, hogy a rabokat kiszabadítják, és a rablott állatokat, értékeket visszaszerzik. Vezérükké Geszti Ferencet, a diósgyőri várkapitányt választották meg e szavakkal:

 „Régen hallottuk jó híredet életünkben,

azért kérünk légy vezérünk ez hadban”

 A sereg három véghelyről – Egerből, Diósgyőrből, Kállóból – gyűlt össze. Az önkéntes csatlakozók számát a vitézi ének írója, Salánki György, 1200, más történészek 1000 főre becsülték. Geszti Ferenc, a sereg vezére előre küldte Balázsdeák Istvánt, az egri vár hadnagyát, továbbá Rácz Istvánt, Barcsait, Újfalui Jánost, Putton Andrást, Kapi Sándort és velük 200 lovast, és ugyanilyen létszámú csapattal Görgötz Mihályt, aki a diósgyőri várban szolgált. Ezek az alakulatok előrenyomultak és elrejtőztek a Nádudvar melletti náddal borított laponyagon, Geszti a többiekkel, a „deréc sereggel” követte a háromezer fős török alakulatot. Az általa vezetett csapat utóvédjét, hogy a „sereg után hogy tennénec vigyázást. Mert féli vala Töröc csalárdságát” 50 lovassal Basó Farkas vezette. A sereg jobb szárnyára 100 német fegyverest állított. balkéz felől „darabontosokat” és magyar puskásokat. Geszti és katonái Újváros (a mai Balmazújváros) előtt átmadták meg a rablott állatokat hajtó török csapatokat. Rövid ütközetben visszaszerezték tőlük a baromcsordákat. 22 foglyot ejtettek és több törököt levágtak. Újvároson éjszakáztak, hogy másnap (július 19-én, kedden) kipihenten megkeressék Sasvár seregét, és megütközzenek vele. A török sereg ekkor Böszörménynél állomásozott. A támadás megkezdése előtt Geszti magához hívatta Ruber Károlyt, a német zsoldosok parancsnokát, és Bornemissza Imrét, a kállai kapitányt, és az utóbbit nevezte ki helyettesévé, illetve utódjává: „Ha viadalba neki veszte lenne.” Kedden hajnalban elvégezték az ütközet előtti szokásos fohászkodást, és azután Újvárosból Nádudvar irányába vonultak. Előttük a török Sasvár bég 3000 fős serege és lesben Nádudvar Köselye túli részén – a mai Töröklaponyagon – Balázsdeák István, Rácz István hadnagyok 400 lovassal. Geszti-Salánki György szerint, aki tanúja volt az eseményeknek – eképpen lelkesítette övéit:

 „Mostan azért vitézec mi mi hartzollyunc,

Vérünkért tájunkért házankért viyunc,

Az Rabockal együtt mi mind meg hallyunc,

Hogy halálunc után legyen jó hitünc”

 Sebes vágta után az üldözők Nádudvarnál, a már említett laponyagnál utolérték a már említett Sasvár vezette portyázó, rabló sereget. Az ütközet gyilkos lándzsa- és kardtusa s vad lövöldözések után a magyarok győzelmével ért véget. A Balázs deák lovasai és a Geszti vezette fősereg által közrefogott törökök 300 halottat hagytak a csatatéren, 400-an fogságba estek, szabadok lettek az elhurcolt magyar rabok. Csata utána győztesek a kiszabadítottakkal vidáman, győzelemittasan indultak haza és újból Újvároson pihentek meg. A nádudvari ütközetben ejtett között számos bég és török főtiszt akadt, többek között Ali, Musztafa szultán sáfárja, akiért Geszti 11 ezer arany váltságdíjat kapott. Kurt és Csehi vajda, Bali és Ahmed aga szabadságát is igen jelentős összegért váltották meg. A győzteseké lett 10 török zászló és a vert sereg teljes hadi felszerelése. Maga Sásvár bég is – öccsével lovon menekülve a vizes, nádas Rendekér - Makkod területéről – a bíró segítségével jutott el Püspökladányba, majd onnan 40-ed magával a Kunságba. A megvert Sásvár bég török seregének maradványai Nádudvar külső területén, a Hortobágy területén szétszéledve próbált kijutni Szolnok felé. Csak keveseknek sikerült. Egyrészt azért, mert a menekülők nem ismerték a nádrengeteg titkos, járható útjait, másrészt a helybéli lakosság vitézi ének szerint valóságos hadjáratot indított a csata után a kóborló török katonák felkutatására, és sokat megsemmisítettek közül:

„Mert réteken sokan gyalog legényec, Törökéket

soc ideig kereséc, sokat bennec Hortobágyban

ölénec, Kilentz százig mindenesetről veszénec.”

 A Kösely és a Hortobágy közötti területen, „gyalog legények” Salánki szerint kilencszáz törököt vertek agyon, illetve szorítottak bele Hortobágyba. A csata után a lakosság az elesetteket összeszedte, és a nádudvari templom észak-keleti falánál temette el. A templom renoválásakor, az 1860-as években végzett munkálatok során egy két méter széles és egy 10 méter hosszú területen sok emberi csontot találtak. Az idősebbek szájhagyományokra, elbeszélésekre hivatkozva e csontokat a nádudvari csatában elesett török, német és magyar katonák maradványainak tartják. A csata helyét illetően napjainkba megoszlanak a vélemények. A helybeliek többsége a Töröklaponyagot tekinti annak.. Mások – és ez valószínűbb -, Nádudvar Hortobágy felőli részét. (Ezt látszanak igazolni vitézi ének idézett soraiban a rét, a Hortobágy szavak is.)

A nádudvari csata a török elleni küzdelmeknek ezen a környéken, igen fontos állomása volt, és eredménye is igen jelentős, hiszen háromezer főnyi török sereg megsemmisítését, 600 magyar rab kiszabadítsását, és 3000 darab állat visszavételét eredményezte. Azért is jelentős, mert a visszaözönlő törököktől a lakosság saját maga tisztította meg a Hortobágy környékét. Fényesen példázza a reguláris és irreguláris eők, a végvárak és a jobbágyság összefogásának eredményességét, hősiességét, bátorságát, hazaszeretetét.

Ez az 1552-ben kezdődő áldatlan helyzet a „hosszú török háború” idején (1591-1606) tovább tartott. Az állandó betörések, rablások, fosztogatások a bizonytalanság, a félelem, az örökös rettegés légkörét teremtették meg. A termelés a külső okok, az állandó veszély miatt hallatlanul alacsony színvonalra zuhant. Nem volt mivel szántani, s nem volt mit a földbe vetni, mert „amit a török tatár el nem vitt, vagy föl nem perzselt, azt felgyújtotta elrabolta az idegen zsoldos.” A két ellenség a török és a zsoldos a század végén és a XVII. század első felében szinte lehetetlenné tette a normális emberi életet.

Kilenc évvel a nádudvari csata után a település ismét behódolt a töröknek, s 1590. október 29-1591. október 17. között 76500 akcse adót róttak ki rá. (Ekkor a hódítók a „Döbröcenhez” tartozó települést Nádudvarnak írták.) Az adószedők bejegyzése szerint 1595. szeptember 5-én a szentmiklósi nahiéhez tartozó mezőváros lakóinak tartozása 2850 akcsét tett ki. A két adóösszeg közötti hatalmas különbség oka az, hogy az 1594 nyarán a Husztról kiinduló török-tatár csapatok megtámadták Nádudvart. A betakarítási munkát végzők értékeit, termékeit, állatait elrabolták, a lakosságot rabszolgaként elhurcolták. Akik tehették a felgyújtott mezővárosból Debrecenbe költöztek, s ott az elhagyott Boldogfalván, - vagy Boldogkertben – 75 üres házban telepedtek le, sőt  még kalyibákat és földkunyhókat is építettek. Az elfoglalt és az újonnan emelt lakóházak alapján a menekültek számát 300 főre becsülhetjük. A lakosság többi részét a Kösely rejtekhelyei mentették meg. Az itt maradottak természetesen ismét visszatelepültek, és a felperzselt házakat újból felépítették. A századforduló iratai jelzik ennek a nagyon is viszontagságos életnek az újjáéledését: 1605-ben 169 háztartást írtak össze. Eger török kézre kerülésével (1596) megszűnt az a viszonylagos oltalom is, amelyet addig a végvári katonák biztosítottak ennek a vidéknek. Az egri püspökséghez tartozó falvaknak ettől kezdve sokszorosát kellett fizetniük annak, amit korábban a püspökségnek és a vár kapitányának teljesítettek. A pasa, vagy megbízottai ellenszolgáltatás nélkül bármikor igénybe vehette a lakosság munkaerejét, igavonó állatait és szállító eszközeit. Sinán egri pasa pl. 1604. augusztus 4-én levélben arra utasította a nádudvari főbírót, hogy küldjön haladéktalanul 60 szekeret a szolnoki vár építéséhez.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a XVI. század Nádudvar történetének egyik legviszontagságosabb százada volt. A felemás hovatartozás sok-sok keserűséget, bajt, katasztrófát okozott. Egyszer behódolt, adózott a töröknek, másszor szembeszállt, harcolt ellene, vagy éppenséggel menekült előle. Kirabolták a német zsoldosok. Megnyomorították uralkodójának adószedői, országának nemesei, papjai. Népessége megfogyatkozott, javai, értékei elpusztultak.

Sárréti Krónika

Forrás:

Részlet, Balázs Sándor - Nádudvar története, című könyvéből